13. október 2017 · Konfliktuskezelési tippek, avagy mi is az az EMK? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva · Categories: Egyéb

Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) a konfliktuskezelés egy igen hatékony eszköze, melynek alapvető elveiről és elemeiről olvashat a bejegyzésben.

Minden emberi kapcsolat tele van konfliktusokkal. Talán erősnek tűnik a kijelentés, mégis azt gondolom, ez így van – hihetetlenül kicsi annak az esélye, hogy egy másik emberrel mindig mindent ugyanúgy, ugyanakkor akarjak, gondoljak vagy érezzek. Az persze egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a nézeteltérést hogyan oldom fel – a konfliktus lehet egészen kicsi, a problémafelvetődését egy gyors kompromisszum, vagy valamelyik fél önkéntes háttérbe vonulása is követheti, de a nézeteltérés pillanatok alatt komoly vitává, veszekedéssé is fajulhat. Hogy mi a konfliktus kimenete, az számos tényezőtől függ: hogy mekkora a két nézet közti különbség, hogy milyen a résztvevők temperamentuma, milyen más konfliktusok húzódnak meg még a háttérben, vagy hogy a felek mennyire járatosak különféle konfliktuskezelési technikákban.

Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) a konfliktuskezelés egy igen hatékony eszköze, melynek alapvető elveit és elemeit fogom ismertetni a következőkben. Az EMK egy olyan kommunikációs forma, amely természetes együttérzésünkön alapszik, ezáltal segíti a kapcsolatok elmélyülését, és a bennük résztvevő felek önbecsülésének megtartását, építését. Önmagunk és a környezetünk pontos megfigyelésére késztet, emellett őszinteséget és tiszteletet igényel.

Mikor erőszakmentesen kommunikálunk, először is meg kell figyelnünk és neveznünk, mi történik, mit tesz a másik fél az adott helyzetben, amelyben a konfliktus keletkezett: mi az, ami bennünk feszültséget, nemtetszést váltott ki. A lényeg, hogy a megfigyeléseinket mindenfajta minősítés, leértékelés, címkézés nélkül mondjuk el (ne azt mondjuk, hogy „amikor üvöltözöl, mint egy hülye” hanem azt, hogy „amikor megemeled a hangod”). Ne essünk túlzásokba („sosem veszed föl a telefont”), ne vádaskodjunk („ez is a te hibád”), csak egyszerűen nevezzük meg, mi történt. Tudatosítsuk magunkban és akár a másikban is, hogy ez csupán a mi megfigyelésünk, nem több, és nem kevesebb.

Ezután figyeljünk befelé, és próbáljuk megfogalmazni, milyen érzések keletkeztek bennünk a másik tettének következtében (például „szomorú lettem”, „csalódottságot érzek”, vagy „ilyenkor félek attól, hogy…”). Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy az érzéseink nem vitathatóak. Ha csupán annyit mondunk, hogy bennünk milyen érzés keletkezett, azt a másik nem bírálhatja felül, ő sosem fogja nálunk jobban tudni, hogy mi hogyan érezzük magunkat valamivel kapcsolatban. Ha mégis olyasmit kérdezne vissza, hogy „de hát ezen miért kell elszomorodni?”, nyugodtan válaszolhatjuk rá, hogy „nem tudom, csak annyit tudok, hogy bennem ez az érzés keletkezett”. Nem vagyunk felelősek az érzelmeinkért, azok egyszerűen csak keletkeznek bennünk a körülöttünk történő dolgok hatására, automatikusan, a mi választásunktól függetlenül. (Azért viszont felelősek vagyunk, amit ezen érzések hatására teszünk, mert afölött már van kontrollunk).

A következő lépés, hogy megfogalmazzuk a szükségleteinket, amelyek ezekhez az érzésekhez kapcsolódnak. Például ha elmondtuk a másik félnek, hogy amikor ő hangosan hallgat zenét (1), akkor mi általában idegesek leszünk (2), akkor tegyük hozzá, hogy ez azért van, mert csöndre lenne szükségünk a koncentrációhoz vagy a pihenéshez (3). A szükségleteink nagyon sokfélék; lehet, hogy valamire a fizikai szükségleteink kielégítése miatt vágyunk, lehet, hogy a biztonságérzetünk sérült egy helyzetben, és azt szeretnénk helyreállítani, lehet, hogy érezni szeretnénk a másik fél törődését, szeretetét, elismerését, vagy esetleg a céljaink, álmaink megvalósítása kapcsán is felléphetnek különféle igényeink. A lényeg, hogy tudatosítsuk magunkban, és pontosan kommunikáljuk őket.

Mindezek után a szükségleteinkhez kapcsolódóan megfogalmazhatunk egy konkrét kérést, az előző példához kapcsolódóan esetleg megkérhetjük a másikat, hogy a következő egy órában mondjuk csak fülhallgatón hallgasson zenét (4). Amikor kérést fogalmazunk meg, legyünk tudatában annak, hogy ez csupán egy kérés, nem parancs, a másik ezt visszautasíthatja. Ha zsaroljuk a másikat, feltételeket szabunk („különben nem szólok hozzád többet”), az már nem egy kérés, és nem erőszakmentes, valószínűleg csak tovább szítja a konfliktust. Legyünk nyitottak a kompromisszumokra; ha mondjuk a csönd elérése a cél, számtalan megoldás szóba jöhet – a zene kikapcsolása, fülhallgató használata, valamelyikünk átmegy egyik szobából a másikba, a dolgunk elvégzése után szívesen meghallgatjuk a számot, amit a másik mutatni szeretett volna, és a többi. Ha kevésbé könnyen megfogható dologról van szó – például azt szeretnénk, hogy a másik fél többet törődjön velünk, akkor próbáljunk meg kézzelfogható kapaszkodókat adni neki. Például „szeretném, ha néha elmennénk együtt sétálni; jól esne, ha meghallgatnád, milyen napom volt, amikor hazaérek; segítenél a házimunkában” stb.

Összefoglalva a fentieket, az erőszakmentes, együttműködő kommunikáció lényege, hogy minél pontosabb megfigyeléseket tegyünk, egyrészt a környezetünkben, másrészt a bennünk zajló dolgokkal kapcsolatban, illetve hogy a lehető legpontosabban kommunikáljuk megfigyeléseinket, érzelmeinket, szükségleteinket, és hogy mindeközben legyünk nyitottak és együttérzőek a másik féllel szemben.

Comments closed.