10. augusztus 2017 · Ki vagyok én? – 1. rész bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva · Categories: Egyéb

Ön választ tud adni arra a kérdésre, hogy kicsoda valójában? Gondolkodjon el pár percig, majd olvassa tovább a cikket!

Mindannyiunk életében előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy kik is vagyunk valójában. Van, aki csupán a halálos ágyán gondolkodik el, hogy ki is volt, milyen életet élt, van, aki kamaszként ábrándozik el a kérdésről, és vannak azok a kíváncsi, önmagukat és a lét kérdéseit egyaránt kutató emberek, akik folyamatosan keresik és formálják erre a válaszukat.

Hogy miért fontos letisztáznunk ezt a kérdést? Azt gondolom, hogy nagyban befolyásolja az életvitelünket, a döntéseinket, és ezeken keresztül a mindennapi boldogságunkat az, hogy milyennek látjuk saját magunkat, milyen életívet tudunk magunknak elképzelni, mennyire engedjük, hogy a múltunk beárnyékolja a jelenünket. Aki nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy kicsoda valójában, egy nagyon fontos belső támaszt kell hogy nélkülözzön, ugyanis az identitásunk egy olyan stabil pont, amihez bármikor fordulhatunk, ami erőt ad a nehéz helyzetekben, ami tisztázza a kaotikus érzelmeket. Ha összecsapnak a fejem fölött a hullámok, konfliktusokat, kríziseket kell átvészelnem, tudnom kell, hogy ki vagyok, mit akarok, mi tenne boldoggá, mire vagyok képes. Legalább ezt. Az út megtalálása ezután következhet csak.

Mit jelent tehát az identitás? Tulajdonképpen ez a fogalom mindannak az összessége, ami én vagyok, amitől különbözöm másoktól, ami az egyediségem magja. Ez nagyon sok összetevőből állhat. Egyrészt a legalapvetőbb dolog a testem: amit én érzek, azt egész biztosan csak én érzem ebben a pillanatban épp úgy, ahogy én azt megélem – mások biztosan valamivel másképp élik meg. Ezért tisztában kell lennem azzal, hogy mi az, amire a szervetzetem vágyik, milyen ételre, mennyi pihenésre, milyen érintésre – ezt senki nem tudja helyettem megmondani, ugyanis ezt csak és kizárólag én érzem. A testem az enyém, egyedül az enyém.

Ugyanez igaz az érzelmeimre. Az érzések, amik bennem vannak, azokat csak én érzem, senki más, bármilyen empatikus legyen is a mellettem lévő személy. Senki nem mondhatja meg helyettem, hogy mit érzek, vagy hogy mit kellene éreznem és mit nem, mert az érzéseim egyszerűen csak vannak, és nem tudom őket egy gombnyomással kikapcsolni, és nem tudom másnak átadni, mert azok már az ő érzései lesznek, nem az enyémek. Megpróbálhatom kommunikálni őket, hogy a másikban is keletkezzenek hasonló érzések, az enyémek visszhangjai, de egy az egyben nem fogom tudni átadni őket.

Aztán az identitásomat nagyban meghatározza a történetem is. Nincs még egy olyan ember a földön, még akkor sem, ha van egy ikertestvérem, akivel pont ugyanazok a dolgok, pont ugyanúgy történtek volna meg. A történetem egyedül az enyém – senki más nincs, aki ugyanilyen lenne. Épp ezért, ismernem kell a történetemet, és szembe kell vele néznem, hogy ezek a dolgok – bármilyen szörnyűségek vagy nehézségek történtek is – az én részeim, formáltak engem, hatással voltak rám. Ugyanakkor azt is tudatosítanom kell, hogy ezek csak történések, és nem vagyok velük azonos, több vagyok a történetemnél, de nem független tőle. (Csak hogy néhány erős példát hozzak: attól még, hogy valakit bántalmaztak, vagy hogy árva, vagy elvált, attól még nem szűkül le az élete ezekre a szerepekre, jóval több marad annál, de tagadhatatlan, hogy az átélt élmények hatottak rá, tanult belőlük, szenvedett tőlük, és ez kitörölhetetlen. Csak nem kell, hogy a jövőjét is meghatározzák.)

 

Folytatása következik.

Comments closed.